Végh Teodóra 12 évvel ezelőtt, Japánban találkozott először a tahiti tánccal. Négy év tanulás alatt a szenvedélyévé vált ez a történetmesélő, zenébe ágyazott mozgásforma – nem volt kérdés, hogy haza is hozza világjáró útjáról. Ma már édesanyaként vezeti fellépő csoportját, tanítja a tánccal még épp csak ismerkedőket és osztja meg mindenkivel a belőle sugárzó kifogyhatatlan energiát. Egy esős napon beszélgettünk a táncban rejlő nőiességről, a szépség megéléséről és a mindennapjainkat szebbé tevő dolgokról.

 

Hogyan találtál rá a tahiti táncra?

2006–2007-ben Japánban, Okinava szigetén voltam ösztöndíjas diák. Itt nagyon jó barátnők lettünk egy tahiti lánnyal, aki egyszer megmutatta, hogyan is táncolnak az ő szigetén. Azonnal magával ragadott ennek a táncnak a dinamikája, a mozgás intenzitása, a dobok nagyon gyors ritmusa, az életöröm, az egyszerűség és a természetesség, ami sugárzik belőle. Úgy fogalmaznék: nem én találtam meg a táncot, hanem a tánc választott engem.

Könnyen ment a tanulás?

Nem volt egyszerű felnőttként belevágni, főleg hogy tudtam: jól akarom csinálni. Szerencsére Japánban nagyon elterjedt ez a mozgásforma, Okinava szigetén, ahol éltem, több tahiti tánciskola is van. Négy évet jártam a Tiare Heipuába, ahol japán pontossággal és szorgalommal oktattak, és ennek nagyon sokat köszönhetek. Később, amikor Tahitin is táncoltam, nagyon jól jött ez az előképzettség. Egy idő után aztán már nem volt megállás, sorra nyíltak a kapuk, de sorban jöttek a feladatok is, és ma már úgy érzem, nem tudok nem táncolni. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon karakteres tánc, és aki erre fogékony, azt nem hagyja nyugodni, felkutatja a lehetőségeket.  

A mosoly és a pozitív energia nagyon fontos! Az igazán jó táncosokban van valami plusz, valami belső öröm, tűz, kisugárzás. Ezt Tahitin manának nevezik, ami polinéz nyelven erőt, energiát, esszenciát jelent. Ha valakit meg akarnak dicsérni, azt mondják, hogy „ennek a táncosnak van manája”. 

Kik táncolnak most veled? Kinek ajánlanád, hogy csatlakozzon hozzátok?

Fellépőcsoportunkat, a Manahiti tánc- és dobzenekart két éve alapítottuk a férjemmel, Hunorral, aki a dobosokat vezeti. A táncosaink mindenféle korúak, minimum két, de inkább négy éve űzik a tahiti táncot, és azelőtt is valamilyen kapcsolatban voltak a tánccal vagy egyáltalán a sporttal. Nekem nagy öröm, hogy van egy olyan csapat, amelyre erőnlétben, tánctechnikában és színpadi megjelenésben nehezebb koreográfiáknál is építhetek. A táncosok mellett nagyon fontos, hogy vannak dobosaink is, mert élő ritmusokra ezerszer jobb táncolni, mint hangfelvételre.

Táncórákat viszont nemcsak profiknak vagy haladóknak, de teljesen kezdőknek is tartok esténként, és ezt is nagyon szeretem – de például a mai fellépőcsoport is innen indult. Szeretném, ha minél többekhez eljutna ez a mozgásforma és az ezzel közvetített üzenet. Azoknak ajánlom ezt a táncot, akik úgy szeretnének tenni a testükért és a lelkükért, hogy közben jól érzik magukat, és olyanoknak, akikben van alázat, kitartás és türelem. Ez nem kevés, de ha ezek megvannak, a többi tanulható, életkortól és testalkattól függetlenül: mindenféle előképzettség nélkül bele lehet vágni. Ráadásul a tahiti tánc sportnak sem utolsó: javítja a tartást, erősíti a törzsizmokat, a combot és a feneket, fejleszti a mozgáskoordinációt, az izolációt és az egyensúlyérzéket. Kiváló kardioedzés, ami az állóképesség növelésében is segít, emellett a nőies mozgást és kecsességet is előhívja.

Mi az, ami ennyire magával ragadó ebben a táncban?

Hogy egyszerre kell kirobbanóan erősnek és légiesen elegánsnak lenni benne. Deréktól lefelé a föld energiáját közvetítjük, deréktól felfelé az ég eleganciáját és légiességét. Ebben számomra minden benne van arról, ahogyan nőként szeretnék élni. Folyamatosan erre, az erő és elegancia egyensúlyára törekszünk, és minden egyes táncgyakorlás ehhez segít közelebb. Ez nagyon jó barométer az önismereti munkához is: amikor táncolok, pontosan tudom, ha nem vagyok egyensúlyban, és azt is, épp melyik oldalammal gyűlt meg a bajom. A nőiesség az egyik legfontosabb kulcs a számomra ehhez, és azt gondolom, a fizikai előnyökön túl (javuló kondíció, harmonikusabb mozgás) ez a legfontosabb a hozzánk csatlakozó nők többsége számára is.

Hiány van nőiességből?

Én úgy érzem, igen. Számomra nagyon fontos, hogy a nők az eddigieknél jobban megmutathassák az erejüket, ez pedig egy támogató női közösségben, mint amilyenek például a tánccsoportok, sokkal könnyebben elő tud jönni. Nekem is nehéz, hogy úgy mutassam meg a képességeimet a munkámban például, úgy legyen önbizalmam, hogy közben ne férfiasodjak el. Ma rengetegen bizonytalanodunk el abban is, hogyan legyünk nők.

Én is rengeteget küzdöttem azzal, hogy megengedjem magamnak, hogy szép vagy vonzó legyek. Igaz, elég szigorú vallásos háttérből jövök, ahol a női szépség és érzékiség nem volt feltétlenül ünneplendő dolog, de a tánc rengeteget segített nekem abban, hogy merjek akár feltűnő is lenni.

Az intenzív csípőpörgetést, a fa’araput például, ami ennek a táncnak a kulcsmozdulata, sokan egyszerűen fenékrázásként aposztrofálják. Számomra viszont az, hogy nők a mi kultúránkban lazítják, megtanulják használni és erősítik a csípőjüket, forradalmi. Hihetetlen erő szabadul fel ilyenkor, és aki ennek utat enged, az visszatér a saját középpontjához, intuíciójához, és testi-lelki szinten ápolja a nőiességét. Számomra ez felszabadító és megerősítő. Olyan minőséget hangsúlyoz, amire nagy szükség van: a természetes, bátor és őszinte nőt erősíti.

Sport? Szabadidős tevékenység? Művészet? Hová sorolnád a tahiti táncot?

Mindegyikbe, de egyikbe sem kizárólagosan. Sport, mert jó állóképesség és rugalmasság kell hozzá: meg lehet tanulni edzés nélkül is a koreográfiát, de nem fog úgy kinézni, ahogy kell. Szabadidős tevékenység, mert nem főállásban csinálom, sem én, sem a táncosaim. Hobbinál viszont több. Tahitin leginkább a szenvedély szót használják erre a táncosok, és igazuk van.

Behálózza az életet, és szebbek lesznek tőle a mindennapok.

Számomra művészet is, mert minden koreográfiának története van. Ezeket a történeteket magamévá tenni és hitelesen megjeleníteni – ez szerintem művészet. Megálmodni egy előadást szöveggel, ritmusokkal, kosztümökkel, formációkkal: ez számomra játék, alkotás egyfajta flow-élmény.

Milyen közösségformáló karakternek, egy női szövetség vezetőjének lenni?

Az első pillanattól kezdve az volt a célom, hogy azt a lelkületet közvetítsem, amit én is tapasztaltam a tanulás alatt: nincs fennhéjázás, nincs rivalizálás, elfogadás van és biztatás. Szerintem aki európai nőként eljön egy ilyen táncórára, az nagyon bátor. Már csak ezért is tiszteletet és egy védett közeget érdemel, ahol tud fejlődni.

Tapasztalatból tudom, hogy nagyon kemény belső munka is kell ahhoz, hogy az ember merjen táncolni, merjen szembenézni magával (a tükörben és lélekben is), és merje feszegetni a határait hétről hétre kitartóan. Ez egy nagyon sebezhető folyamat, amit szerintem csak egy védett és támogató közegben lehet megvalósítani. Sajnos egyelőre nagy ritkaság az olyan közösség, ahol a nők őszintén és támogatóan tudnak kapcsolódni egymáshoz. Egy ilyen közösséget vezetni felelősség. Nagyon büszke vagyok a szellemiségre, amit képvisel a csapat.

Szeretem azokat a vagány, belevaló, hiteles, okos, életvidám nőket, akikkel estéről estére találkozom.  

Nagyon jó visszajelzéseket kapok tőlük, tudom, hogy tisztelnek és támogatnak, és ez nagyon jó érzés, ez a fő hajtóerőm.

Hunor, a férjed hogy tud kapcsolódni ehhez a kirobbanóan nőies világhoz?

Azt gondolom, azért megy ez neki könnyen, mert ő is az erőt képviseli, csak a másik oldalról. Úgy hiszem, hogy ő nagyon biztos a férfiasságában, ezért őt is inkább tölti ez a rengeteg női energia. Ráadásul a dob, amivel ehhez kapcsolódik (ő vezeti a dobcsapatot, és tanít is) nagyon férfias dolog.

És nem csak nők táncolhatnak ám! Férfiak is elsajátíthatják ezt a mozgásformát, és szükség is lenne férfitáncosokra, hogy meglegyen az egyensúly köztünk… A férfitánc mozdulatai mások, mint a nőkéi, én ezeket nem tudom és nem is érzem feladatomnak tanítani. A közelmúltban viszont megkeresett egy Magyarországon élő kaliforniai férfi, aki korábban egy neves amerikai csapatban táncolt: remélem, vele kialakul az együttműködés, így hamarosan lesznek férfi táncosaink is.

Tele vagy energiával, és úgy érzem, hálával is. Jól érzem?

Egyre több mindenért vagyok hálás, az anyaság a legfrissebb ezek közül, és azt hiszem, a hála egy jó része is a táncból jön. Amikor tanítok, minden órát a következő szavakkal fejezek be: „Köszönöm, hogy engedem magamat táncolni, köszönöm az alázatot, türelmet és kitartást, amire a tánc tanít. Köszönöm az erőt, tartást, szabadságot és örömet, amit a tánctól kapok és a közösséget, amiben ezt megélhetem”.

Teóék legközelebb június 15-én tartanak polinéz táncbemutatót, nyáron fesztiválokonés táborokban lehet találkozni az élménnyel és betekintést nyerni ebbe a szuper nőies mozgásformába.

Forrás:https://divany.hu